Akárhogy is nézzük, a hőst többnyire csak az különbözteti meg ellenfeleitől, hogy melyik oldalt választotta, illetve milyen nézőpont szerint mutatja be a mesélő. Különösen igaz ez a Drive titokzatos főszereplőjére (Ryan Gosling), aki végső soron épp olyan pszichopata, mint az alvilági gyilkosok. Sőt, ha úgy tetszik, hőssé válása esetleges, elhagyva a balladisztikus, szerelmes, hősi megmentő hátteret, ő is csak egy a szürkezóna figurái közül, akik éppen úgy jelen vannak a bűnbandák birodalmának határán, mint a decens, tisztességes munkavállalók között. A Drive több helyen a klasszikus westernt idézi, leginkább főhősével, aki az a bizonyos szótlan, magányos férfi, akinek nem tudunk semmit sem a múltjáról, sem a jövőjéről. Aki csak megérkezik a városba, ahol aztán rendet tesz. Aki a saját törvényei szerint él - ez utóbbi teszi őt abszolút határfigurává. Szinte mitikusan jó sofőrként nappal kaszkadőr, éjjel rablókat fuvaroz; frivol játék ez a halállal és a veszéllyel, gyorsan és nagy lánggal égve, ugyanakkor végtelenül rezzenéstelen arccal. Rezzenéstelen, de nem kifejezéstelen arccal. Ryan Gosling színészi teljesítménye önmagában elvinné a filmet. Gosling a színészi kelléktárat redukálva építi fel a karaktert, éppen csak annyit beszél, hogy egyértelmű legyen, nem néma, és a mimikát minimalizálva minden egyebet a tekintetével mond el. Néha még azzal sem, pusztán a jelenlétével vagy azzal a karizmával, ami az igazán tehetséges színészek sajátja.

A westernt idézve egyébként maga Los Angeles is olyan, mintha külvárosok végtelen láncolataként kötné össze a civilizációt a sivataggal: modern prérivárosként nyersen és zabolátlanul, "az erősebb él túl" törvényére hagyatkozva. A film atmoszférájának hangsúlyos része a város. A balladai strófák baljós refrénjeként szabdalják a filmet magasból vett totálképek: olyan magasból, ahonnan minden felhőkarcoló eltörpül, és ami egyébként is inkább a Belvárostól távoli utcák, házak és negyedek szabályos, de napszítta pepitáját lomha snittekbe nyújtva lassítja be a nyüzsgő metropolisz életét a környező sivatag magányába. Stílusát tekintve a Drive egyszerre gazdag és minimalista. Gazdag, mert a színészek játéka érett, drámai és mindezzel együtt redukált. Gosling mellett kiemelkedik törékeny kedvességével a történetbeli közegtől idegen, de benne mégis életet és annak szépségét képviselő női karakter, Carey Mulligan alakításában - kifejezetten üdítő, hogy egy bájos és szép, de a hollywoodi standard jónőktől kifejezetten eltérő színésznőt sikerült szerződtetni a szerepre. Ron Perlman pedig ikonikusan hozza a gátlástalan, nyereségéhes gonosz figuráját. Lehetne mindez skatulya is, ha Perlman nem lenne annyira delejes és élő, ahogy mozdul, ahogy gyilkosságra utasít, ahogy benne van a figurában.

A Drive egyszerűsége mind vizuális, mind dramaturgiai szempontból durván szájbarágós és egyszersmind sűrítően stilizáló, felidézve a Sin City színtelenségében ütős vizualitását, de a Kill Bill-filmek hetvenes évekre hajazó, harsány, mesterséges, műanyag árnyalatokkal festett színorgiáját is. A történetvezetés is összetett: egyfelől drámai pontokkal mesél, sokszor kihagyásokkal, utólag értelmezett eseményekkel. Olykor viszont ráérősen fókuszál és a végletekig kitart olyan jeleneteket, amik más filmekben rombolóan giccsesnek hatnának, de akkor is, ha éppen sokkol a realisztikus erőszak-ábrázolással. Mindezeket aztán aláhúzza a nem is aláfestő, hanem többször kifejezetten narráló filmzene: elég csak a betétdalok egy-egy sorát elcsípni - mindenféle bonyolult asszociáció nélkül, direkt módon az éppen a vásznon látható történést magyarázza, hangsúlyozza, mint valami ókori bárd vagy mesemondó, sőt, görög kar. A Drive tehát egy újraértelmezett western ballada, erős és egységes film. Magabiztosan kerüli ki a műfaj és az atmoszféra-teremtés csapdáit, ugyanakkor líraisága nemhogy dagályossá tenné, de szervesen egymásba épül a gondosan porciózott feszültséggel, akcióval, erőszakkal. Régen várt film, ami feladja a leckét a riválisoknak. Talán az ősz legjobbja. És moziban nézős. Komolyan.